Miért van az, hogy néha a napi bevásárláshoz lelkileg, és pszichikailag is fel kell készülni? Van nálunk egy kisebb boltocska, és hazafele, amikor úgy dereng, hogy kong a hűtőm, kénytelen vagyok betérőt tenni. Már itt kezdődik saját magam kínzása, hiszen van egy jóval nagyobb, úgy 2 sarokra, de bevallom őszintén, hogy kurva lusta vagyok elmenni odáig.
Round 1. (a belépés)
Már az üzletbe való belépéskor fel lehet mérni a férőhely - emberszám aránytalanságát, ugyanis kosárnak se híre, se hamva. Hiába düllednek a szemeim egy gyönyörű, mélykék kosárka után, az ügy reménytelennek tűnik. Ekkor jön az első, vérre menő harc: szerezni kell egyet! Igazán szívás, ha több embert is látunk tobzódni a 2x2-es előcsarnoknál, ahogy vérben forgó szemekkel kutatnak, keresnek egy üres prototípus után. Rendszerint, a már cekkerbe pakolás stádiumában kell kiszúrni az áldozatot, és finoman, sunyin a háta mögé osonni, éppen csak, hogy érezze fagyos leheletem, miszerint kell a kosara. Az embernek ilyen helyzetben gyorsan kell dönteni, már ami a kiszemeltet illeti. Próbálok mindig olyas valaki mögé árnyékként kerülni, aki viszonylag kevés tételszámot vásárolt. De rá kellett jönnöm arra is, hogy ez nem feltétlen van egyenes arányban a pakolás sebességével. Jobb kor szerint választani...
Elképzelésem sincs, hogy miért tart egy kerek évszázadig berakni 1 kiló kenyeret, meg 10 deka rohadt párizsit a rohadt nájlonszatyorba.. Míg emberünk rakosgat, rendszerint már fejben lezajlik a vásárlás folyamata, sőt, még azt is ki tudom számolni, hogy mennyit kapok vissza. Alanyunk, bepakolt, kosár megvan, mi boldogok vagyunk!
Round 2. (felvágottas pult)
Következő mission: szerezzük be a hozzávalókat. Na igen.. Belépvén a boltba, enyhe, de túlélhető szélütést kapunk, mert csak azt látjuk, amint a vásárlóközösség, egy bazi nagy organizmussá válik. Itt jön egy 2 másodperces snitt, hogy kell ez nekem egyáltalán? Esetleg átfut az agyamon, hogy talán még mindig jobb éhen halni... Vagy ha valaki nagyon jó szomszédi viszonyt ápol, átmehet kéregetni. Rendszerint azért mégiscsak bele vetem magam a dolgok sűrűjébe. A baj az, hogy a felvágottas pult előtere, valamint a továbbhaladó, jól kikövezett út a polcok felé, valahogy összemosódik. Első slungra el is szoktam dönteni, hogy ma nem eszem sem felvágottat, sem semmi olyasmit, amit csak ott kapok meg. Szar ügy, ha nagyon ragaszkodom az elképzeléseimhez, mert ilyenkor be kell álljak a sorba...
Nem tudom ki hogy van vele, de én általában pont az ilyen helyzetekre hagyom az életem nagy, problémás gyötrődő gubancaink kibogozását. Időm, mint a tenger...hajam már őszbe vegyül... de kitartóan várom, hogy megkapjam a szafaládémat. Kissé frusztráló tud lenni, amikor az előttem lévő embertársamnak, kb. fingja sincs mit akar. Droid módon vizslatja a pult üvegét, 25x rákérdez, hogy ez és ez van e, amit úgysem vesz meg, de akkor füstölt verzióban, de mégse, szeletbe, ja mégsem, egybe, és így tovább.... a csúcspont az, ami velem is meg szokott esni, hogy az ember kér 20 deka párizsit. Nekem itt már az furcsa, hogy ezt a szaros 20 dekát 10 és fél percig szeleteli. Majd rábaszarintja a mérlegre, és közli velem, hogy 30 lett, majdan van pofája hozzátenni, hogy "maradhat ?" Mert, hogy egy pár deka eltérés van, az oké, de nem szeretnék pl. 3 szelet szalámi helyett egy egész rudat elvinni, csak azért, mert a szemmértéke fényévnyire van a megfelelőtől. Amúgy meg ne belőlem gazdagodjon meg. Sorra kerülünk, kikérjük, annyit kapunk, amennyit kértünk, és megint boldogok vagyunk!
Round 3. (a beszerzés folytatódik)
Letöröljük a homlokunkon megbúvó, fénylő izzadságcseppet, és haladunk utunkon tovább. Jő a felismerés...míg én szerelmet vallottam a húsos néninek, az emberek megszaporodtak. Ez fáj... de,a "harcolj, küzdj!" forradalmi felkiáltásom után, újult erőre kapok. Szomorúan konstatálom, hogy Dorothy kanyargós útjai nem lettek szélesebbek. Ezért tigrisbukfencben kell megközelítenem a polcokat. A 10-ik perc után érzékelem, hogy a fejben megírt bevásárló listámról kihúztam pár dolgot, csak hogy minél előbb elhagyjam a csatateret. Nade, ha ez ilyen egyszerű lenne.. Iskolás akadályverseny? Megvan? Na kérem alássan, itt újra lehet élni gyermekkorunk eme üdítő részét. Aki nagyon belelendül, és emlékszik is rá, még a vezér csapat dalát is üvöltheti frecsegő nyállal, hátha az nagyobb erőt ad neki. Fejben megvan a terv, hogyan jutok el A pontból B pontba. 3 szaltó, 4 tripla axel, és 2 hátrazuhanás után sikerül nagyobb sérülések nélkül kikerülni a az öreglányok által oly' közkedvelt húzós kiskocsit, amiben minden bizonnyal benne van a fél élete, a kuffert, a hátizsákot, a síró gyereket, a totyogó járókeretes nagymamát. Tesi óra, utolsó lépés a cél felé, boldogság!
Round 4. (a pénztárnál)
Ha a felvágottas pulthoz tartogattam életem nagy kérdéseit, akkor ide bátran tartalékolhatom a világ leigázásra vonatkozó, aprólékos, minden részletre kiterjedő ördögi tervemet. És csak szövögetem... csak szövögetem... és gondolkodom, hogy miért éppen most vásárolnak a 30 fős családok hétvégére... miért pont előttem... és miért zabálnak ezek ennyit? Az már csak plusz poén, hogy ebben a boltban nem a leolvasó detektor mellett futtatják a cuccot, hanem manuálisan pötyögik be az termék árát. A tervem már majdnem kész... külön nekem tartogatják továbbá azt is, hogy egy rohadt 4 tekercses, 300 forintos seggtörlőt kártyával kell fizetni. Ég tudja miért, de a terminál itt valamiért gyök2-vel működik..sebaj... agyban már sátáni kacajjal ünneplem, hogy én vagyok a világ ura. Sorra kerülünk, fizetünk, nagyon nagy boldogság!
Round 5. (végkifejlet: pakolás)
Örömkönnyeket hullatva nyugtázom, hogy a misszió sikeresen lezajlott. Már csak egy zsepkendőnyi helyet kell találni, ahol a zsákmányt elpakolhatom. Megint jön a sunyi, másik hátára vetődés, alattomos orvtámadás, radarozás a hely miatt. Különösen gyilkos mosolyra húzódik a szám, amikor látom, hogy az amúgy sem túlméretezett pakolós polcot egy ember uralja és birtokolja. Mélykék bevásárló kosár, nagytáska, szatyor, retikül. Nem mondom, csodaszép a sorminta, el is gyönyörködnék benne, és talán még meg is örökíteném, de valahogy az idegszálaim kezdik felmondani a szolgálatot. Ilyenkor szokott jönni ama gondolatbuborék, hogy átugrom a szomszéd barkácsboltba, és veszek egy favágófejszét... arról nem is beszélve, hogy míg vársz a sorodra, az emberek folyamatosan jönnek-mennek, mint a tank, és nem restek a halálba taposni, vagy beleállítani a hátadba vagy a térdhajlatodba a táskájukat. És aztán.... végre... sikerül.... cucc elpakolva, kilépés a friss levegőre, szabadság, kurva boldogok vagyunk!
