Te Bélám!
Esküszöm neked, nem értem én az embereket... Itt van például az Imrus. Tudod, a főnököm a PR részlegről. Nem tettem én semmi rosszat, de valamiért kurvára orrol rám. Még nem is ismert, mikor a céghez kerültem, de már többször megpróbált alám tenni. Én meg tudod milyen vagyok Bélám, nem hagyom magam. No meg, - most nem önnön személyemet suvickolom egy gépkefével -, de az a helyzet, hogy értem a dolgom, na.
És ezt ő is tudja. Én vagyok az aranytojást tojó tik, ezért nem rúgott még ki. Pedig már biztos megtette volna egyszer-kétszer. Na meg a nagyfőnök is csíp engem, őt meg utálja, mint a szart, és csak azért tűri meg, mert Imre, az egyik legbefolyásosabb pénzokádó fazon unokaöccse. Hiába, ilyen a biznisz... És mivel ő egy faszkalap, ezért ebbéli előnyömet, ki is használom rendesen.
Nade, ott tartottam, hogy tegnap, ebédidőben, odasétáltam az asztalához, miközben ő kaviárt nyalt és pirítóst ropogtatott, (érted, melóhelyen, délben, kaviárt zabál.. játssza itt az eszét megint) no mindegy, szóval odamentem, és megkérdeztem tőle, féjsztuféjsz, hogy mi a problémája velem. Persze rendes választ nem kaptam, de a burzsuj módit, na azt tolta rendesen. Először rám sem nézett, hanem csukott szemmel élvezte, amint az ikraszemek omlósan szétpukkannak szájüregében, eljátszva, hogy ő II. Erzsébet meleg szakácsa, aki a saját főztjére onanizál. Én persze alig bírtam ki röhögés nélkül, de azt mondtam magamnak, hogy az ilyesfajta, cinikus mosollyal való bájolgás, a legtöbb emberből nagy dühöt vált ki, nagyobbat, mintha simán elküldtem volna az anyjába. Szóval, úgy döntöttem, hogy én most hót komoly akarok lenni, mert hót komoly választ szeretnék kapni. Mikor Lord Imre lenyelte az utolsó szem ikrát, megküldve némi aranybarnára pirított kenyérdarabbal, hörpintett egy finomat St James's teájából (nem ám holmi "gagyi" Liptony, ne gondold), majd az öléből felemelt anyagszalvétájával, úri mód megtörölgette szája sarkait. Hát Bélám, gondolhatod milyen állapotban voltam. Már vártam a harsonaszót, meg a pórnépet, akik virágszirommal hintik meg az Imre felé vezető utat, hogy aztán egy főméltóság megkoronázza. Bahh.. itt azért kezdett kicsit szakadni a cérna, mert mégis mijafaszt gondol ez magáról? Érted.. de amondó voltam, hagyok időt a dolognak, még bírom.
A szeánsz végeztével, kiszólt telefonon Marikának, (tudod, a 110- 65- 110 nagyonbögyösmarika) hogy hozzon neki egy kávét, de ne valami olcsó szart persze, hanem a szemest darálja le, amit Brazíliából hozatott, frissen, iziben, és azt főzze meg, majd tálalja pontosan két pötty szaharinnal, és sovány tejjel. Nem is gondolnád, de ez a pöcs, egy évvel ezelőtt 120 kilót nyomott. Alig bírta begyömöszölni a hájas seggét a fekete bőrfotelébe, amit persze egyedi dizájnnal készíttetett (a gyári szék büdös neki persze) És tudod mi volt az egyedi dizájn? A monogramja. Pont a segge alatt. Még ha a háttámlán lenne.. érted... nade így.. arra áll fel a farka, hogy a saját monogramjába pállik bele a segge... ez már kissé aberrált, nem? Azóta persze ledobott jó pár kilót, tuti valami extra zsírleszívásra ment, valahova a nagy büdös ámerikába, mert ugye megteheti, hogy a legjobbhoz menjem. Akárhol is volt, megtette a hatását, tényleg jobban fest. Most már csak a kakadu fejével kéne valamit kezdenie. (Mondjuk Amerikában van plasztikai sebész bőven, nem is értem, miért nem használta ki )
Tudom, hogy abban az időszakban, nagyon sokat kellett szenvednie – gondolhatod mennyire sajnáltam szegény párát-, mert minden édességről le kellett mondania. Ez nála halmozottan a kínok kínját jelentette, mert élt-halt a nassokért. Ebben az időben gyakorta rendeltem mindenféle süteményt a 2 utcával arrébb lévő cukiból. Mindig valami extra habos nyalánkságot választottam, és véletlen, Májer Imre szobáját adtam meg végcélnak. Én az üvegajtón át, lopva figyeltem a történéseket, és hát Béla.. ha láttad volna azt a mohó tekintetet.. na azok aztán mindent elmondtak. Úgy meredtek a süteményes tálra, mint tinédzser szeme az éjszakai pornóra. Meglehet, hogy csak élénk fantáziám képzelte oda, de Béla, esküszöm neked, hogy apró nyálbuborékokat véltem forrni, szája szegletiben. Na most az a baj, hogy Imre Cár, ilyenkor dühös lesz. Azért lesz dühös, mert Ő nem ehet. Más meg igen. És ha dühös, akkor még felsőbbrendűnek képzeli magát, mint a nyugodt, szimpla rohadék állapotában, pedig az sem semmi, nekem elhiheted. Szóval mielőtt lekiabálta volna szerencsétlen futár haját, megejtettem színházi belépőmet. Kicsit elszidtam én is a srácot, - csak a hitelesség kedvéért-, hogy ha ennyire képtelen a tájékozódásra, akkor a legközelebbi rendeléshez, oda fogom csatolni mellékletként az irodaház alaprajzát. Miután bőszen kitéptem kezéből a süteményt, megkérdeztem Imrét, hogy nem kér e esetleg egy falást, mert hejj, nekem aztán aranyból van a szívem. Mire ő finoman közölte velem, hogy jobban teszem, ha visszamegyek dolgozni. Mondom, jóvan, csak még bedobok 2 krémest, kell az energia. Kifele menet persze elkaptam a futárt, és lejattoltam szegényt, hogy nyugi nincs gáz, egy kis pluszra mindig számíthat, ha a rendeléseimet továbbra is a 125/a-ba viszi.
Tehát, ott tartottunk, hogy leadta rendelését egy kis fekete lére, interurbánnal. Amúgy, csak lábjegyzetben jegyezném meg, hogy a nedű kikérése alkalmával, Marika drága, épp a szobában tartózkodott, tehát kvázi, verbális-személyes kommunikáció útján is megkérhette volna erre a nemes feladatra. De nem, ő tárcsázta a „Mária” címkével ellátott nyomógombot, mire Marika (és becses keble) az asztala felé vette az irányt, és felemelte a kagylót. Mikor rádöbbent, hogy II. Imre úri-betyárkodik itten, na hát olyan vörös lett a feje, mint a szovjet szocialista lobogó. Miután lerakta a telefont, többször hagyta el száját a „balfasz” kifejezés, mint a macskájának neve. Pedig hidd el Bélám, ez nagy szó, ugyanis Marika egyszerűen nem bír leszállni a Mirci témáról. Lófaszt nem érdekel ugyan, hogy Mircike hogy eszik, aztán meg fosik, és legfőképp, hogy csinálja meg Marika anyjának szőrős, nájlonharisnyás lábát, de azért mondja. Mindegy, mi így szeretjük. A kebleit meg pláne.
Miután Imre letette a kagylót, megemlítettem neki, hogy köszönöm, én cukorral iszom, mert megtehetem, nem igazán vagyok hízásra hajlamos. Sőt, minden este, lefekvés előtt egy egész táblányi csokoládét zabálok fel, és az utolsó kockákat szétkenem az ajkaimon, hogy utána komótosan le tudjam nyalogatni, mert szeretem hosszasan kiélvezni az ízeket.
Eztán megkérdezte, tisztában vagyok e vele, hogy ő, és az én beosztásom között, milyen hatalmas, véres szájú hasadék tátong. Mondtam neki, hát hogyne, persze, hogy tisztában vagyok vele. Tudom, hogy az iganép toalettjében, csak 200 Ft-os wc papír van, de felvilágosítottam, hogy nem bánom, sőt, örülök neki, mert az esőerdőben termesztett vakaki gyökérből nyert extra puha wc papírra, amúgy is allergiás a seggem. Nem mellesleg, aktív természetvédő is vagyok, így külön jó nekem az újrahasznosítható fecni sajtolásából előállított törlőpapír. Ekkor már kezdett hullani a haja, az a maradék. Ez a másik félelme. A kopaszodás.
De úgy vettem észre, hogy minél jobban ágál ellene, annál jobban sétálnak ki fejbőréből a hajhagymák. Nemrégiben, még babérkoszorú alakban volt ugyan némi szőr a fején, de lassacskán azok is kezdtek elfáradni, mint öregember hugyozás közben, és szisztematikusan, hullásnak indultak. Gyakorta szoktam neki viccelődni azzal, hogy hirtelen nem tudom megkülönböztetni, miszerint a tar feje, vagy a zsírleszívott tompora kandikál-e ki a (fiktív)papírhalmok mögül. Bár köztünk legyen szóval, a seggfej kifejezés, ez esetben, parádésan helytállna.
Na szóval, mikor már láttam rajta, hogy lassan hozzám vágja St James's-el teli teáscsészéjét (persze valami kínai giccseslófasz, mi más), emlékeztettem arra, hogy miért is vagyok itt valójában. Azt mondta, hogy most hagyjam őt békén, mert eléggé frusztrált állapotba került tőlem, ráadásul a migrénje is előjött – bár ha engem kérdezel, ez szerintem egyszerű akut agyfaszra utaló jel-, úgyhogy vonuljak vissza. És különben is, amúgy, nekem nincs e dolgom, mert ha ez a helyzet állna fent, akkor készséggel tud nekem némi plusz munkát adni. Én köszönettel visszautasítottam, majd önkényesen megengedve magunknak a munkaidőből való fél órás lecsippentést, szóltam a srácoknak, hogy ugorjunk le bedobni egy sört, sztorim van.
Na Bélám, egyelőre ennyi. Most mennem kell, készre kell pofoznom valami szaros anyagot, holnap debütálok vele Princess Imrénél. Lehet viszek neki egy kis lúdláb tortát…
Ölel haverod,
Karesz
u.i.: Jah, a hétvégén csapatépítő tréningre megyünk. Már előre várjuk a srácokkal, hogy ez a pöcs, mivel vidítja fel a hétvégénket. Mert mókás lesz, az tuti. Majd leírom, ha túléljük.
