Mielőtt bármibe is belevágnék, ki kell adnom magamból, hogy mennyire utálom ezt a kibaszott esőt... Különösen imádom, mikor az ereszről atombomba nagyságú darabok zuhannak alá. Tegnap is akkora esőcsepp esett a fejemre, hogy választékot csinált a hajamba. Ilyenkor mindig gyanúsan szagmintát kell venni, mert nem tudom eldönteni, hogy valóban víz, vagy esetleg egy kurva galamb hugyozott le.

Ennél már csak azt szeretem jobban, mikor akkora orkán erejű szél tombol, hogy betolja a szemgolyómat az agyamba, közben pedig az utcán fellelhető összes törmeléket a pofámba fújja. Nem is értem, hogy van olyan ember még a Földön, aki elhiszi, hogy a Taft nevezetű hajlakk akkor is eredményes, ha egy ipari szélturbinát tolsz magad előtt. Azonban mégis az über-nyerő kombó, a szél és eső együtt. Mondhatni pompás, ugyanis hiába van ernyőd, szart sem érsz vele, mert parabolává deformálódik. De nézzük a jó oldalát, legalább jókat lehet szórakozni a többi emberen, ha épp nem azzal vagy elfoglalva, hogy 456 decibellel anyázol.

Nade, térjünk rá a lényegre.

Emlékszem azokra a (VHS) időkre, mikor még nem dívott a szinkronizálás, helyette költségkímélőbb megoldásként ott volt az alámondásos kivitelezés. Előttem vannak a jó kis német meg angol filmek, amiket előszeretettel gyűrtünk a videóban, majd eszement koncentrálással  figyeltük, és próbáltuk a párbeszédeket párosítani a cselekménnyel.

Hazánknak volt egy embere , Kovács Józsi, aki ebben az időben biztos baromi jól keresett, mert ő volt az egyetlen, aki megbirkozott eme nemes feladattal. Lehetett a filmben szereplő karakter férfi, nő, gyerek, állat, idegen organizmus, ezek mind egy hangon szóltak hozzánk. A dolog több sebből vérzett, elsősorban a párbeszédek némi fáziskéséssel kerültek lefordításra. Mire Józsikánk kinyögte, hogy a diskurzusban résztvevő egyik fél épp arról mesél, hogy merevedési zavarokkal küzd, addigra a snitt képünk már arról adott diaképet, hogy az 5 órás híreket mondják be. Egyszóval, érdekes párhuzamok alakultak ki. Méltán volt nevezhető nagy szopásnak, amikor egy ebéd alkalmával egy asztalnál ült az egész család, mind a 14 fő. (+ személyzet)

A másik csudaszép dolog, a hangsúlyozás fatális hiánya volt. Főhősünk lóg egy 100 emelet magas tetőről, ezer sebből vérzik, ordítása közben fröcsög a nyál a szájából, mire kapunk egy extra benyugtatózott életunt hangot, hogy "segítség, segítség, valaki segítsen". Kicsit olyan volt az akkori alámondás hangsúlya, mint Segal feje. Totális érzelemmentes, és egysíkú.

Aztán itt volt a másik dolog, hogy fordítónk nem mindig rendelkezett nyelvvizsgával, ezért néhol fellelhető volt az "ahogy esik, úgy puffan" vagy a "lesz, ami lesz"  alternatíva, és ez, ordas félrefordításokat eredményezett. Valamint, Józsika kedvenc töltelékszava, az Ö betű, és annak többszörözése volt.

Ennél már csak a hangalámondásos osztrák pornók voltak jobbak. Szintén a "most keltem, hagyjá' a faszba hanggal" élvezhettü(n)k a "juj, de jó"  "ez az, ne hagyd abba" vagy "de jó, mélyebbre" c. hangzatos mondatokat.

Ezek az idők azonban elmúltak, hál' Istennek a magyar szinkron elég jónak mondható és csak néha-néha tűnik fel egy-két kakukktojás. Azonban van itt valami, ami sűrűbben előfordul, mintsem hogy kakukktojásnak lehessen nevezni, ez pedig az, hogy egy 3 éves forma fiú gyermeknek, egy 42 éves női hangot adnak. És azt hiszik, hogy ha 2 oktávval feljebb viszi a hangját, akkor az aztán senkinek sem tűnik fel...  

Mindezek mellett azonban tény, hogy jelen időben, ezen filmek mazsolázása, kurva vidám perceket okozhat nekünk.

Záróakkordként szeretettel ajánlom a következő muzeális darabokat.

és