Kenyér, ó fehér kenyér…..

Akkor még roppant ízletes, amikor friss, azonban másnap, leginkább olyan, mintha gumit rágcsálnál veszettül. Csak rágod rágod a héját a végtelenségig, már úgy érzed, mintha az álkapcsodat körbefújták volna lidockainnal, de még mindig nem érte el a kenyér ama megfelelő halmazállapotot, hogy a gyors emésztés reményében, kellő nagyságúra őröld, majdan lenyeld. Nem is beszélve arról, hogy nem tudsz levágni belőle egy olyan rohadt szeletet, ami ne esne szét, mint a kártyavár. Ha mégis sikerrel jársz, akkor úgy kell vele bánni, mint a hímes tojással.. Tehát, ha meg akarod kenni valamivel, az esélytelenek nyugalmával indulsz…ha szelésnél nem omlott össze, akkor majd ezen a ponton..

Következzen a jó öreg zsömle…

...amit ha kettévágok, egy óriási nagy légüres tér néz a pofámba. Kicsit ilyenkor mindig úgy érzem, mint a kindertojásnál, de legalább ha azt kinyitod, van benne valami... Nem is beszélve arról, hogy amikor a zsömlébe harapsz, atomjaira hullik, és jóformán csak a morzsákat rágcsálod, ami újabb balesetet szül, mégpedig szarrá vagdossa a szájpadlásod és az ínyed... úgyhogy reggeli után patakokban folyik a vér a szádból, valamint egésznap nyalogathatja az ember bedagadt ínyét.
A kifli szintén zenész, csak még annyival rosszabb, hogy alapjaiban kevesebb az anyag benne, úgyhogy a közepét felhasználhatod zsemlemorzsának, amit le sem kell darálni, a két csücskével pedig diót törhetsz, esetleg kiverheted az általad kevésbé szimpatikus ember két szép szemét.

Zöldbab intermezzo

Egyszer vettem egy üveges zöldbabot. Kiöntöm a tartalmát, erre mi szemezik velem? Egy légy (csillagképének latin neve: Musca)...azért biztos, ami biztos, elolvastam az üvegen lévő címkét, hogy hátha én vagyok tudatlan, és az összetevők közt szerepel némi fehérje...de..nem találtam..lehet, hogy a csomagoláson feltűntetett mikroszkopikus méretű szavatosság dátuma a légyre vonatkozott, csak formaldehid helyett zöldbabot használnak..ínycsiklandóan guszta volt, nem mondom....aznap nem ettem zöldbabot..

Jó pár hete átjött az egyik barátom és hozott gyros tálat...nem minősítem...de a legjobb a dologban a pita volt, ami ugye jár hozzá. Egy-két napot tévedve ugyan, de megállapításom szerint, úgy '81 derekán süthették. Ha földrajzilag közelebb lett volna a hely, és ha nem lennék genetikailag ennyire rohadt lusta, "Istenazatyám", visszavittem volna és megkérdeztem volna, hogy aranyom, ha ezt most hozzád baszarintom, és nem kelsz fel többet, akkor ugye nem jelent fel senki emberölésért?...hát igen, meleg szívvel könyveltem magamban, hogy nem ott fogom halálra zabálni magam.

És a végére hagynám a legjobban..

Helyszín: Egy bevásárló központi Pizza Hut étterme.
Kicsit hosszú lesz, de muszáj belemennem a részletekbe
Éhesen, ételre vágyva foglaltunk helyet egy boxban. Az embert beléptekor ugyebár nem szokás egyből letámadni, hagyni kell, hogy egy kicsit olvasgassa az étlapot és kiválassza, hogy aznap melyik finomságra vágyik a legjobban. Fél óra elteltével mi már betéve tudtuk az étlapot az előételektől a desszertekig, konstatáltuk, hogy a lap Times New Roman betűtípussal és 12-es betűmérettel van nyomtatva, sőt, gondolkodtunk rajta, hogy esetleg elütjük az időt egy frappáns játékkal, miszerint "Mondom az oldalszámot és a bekezdést, mondd meg melyik étel található ott" c. játékot. Még arra is lett volna időm, hogy saját magamnak elkészítsem a vacsorámat, felszolgáljam, majdan fizessek és jattoljak magamnak. Ezen idő eltelte után, nagy nehezen megtalált minket egy édes bögyös kishölgy, akinek sikerült felvenni a rendelésünket. A palackozott ásványvizünket viszonylag rövid idő alatt kihozták (úgy 15-20 perc), azonban a nem palackozott gyümölcs koktéllal már akadt némi problémájuk. Sőt, veszettül kutatva öregedő memóriámban, megkockáztatom, hogy arról csak az itallapon láttunk képet...

Kezdetnek a két ismerősöm 1-1 hideg gyümölcslevest kért. Nem túl bonyolult, még csak melegnek sem kell lennie ugye. Barokkos túlzás nélkül mondom, hogy 20-30 percet vártunk rá. Időközben elkaptunk egy másik bögyös felszolgálót, akit meginterjúvoltunk, miszerint mi tart ennyi ideig egy hideg leves tálalásában, esetleg ha most szedik a gyümölcsöt a fáról, készségesen besegítünk mi is, majdan meg is főzhetjük együtt, családias hangulatban, hiszen a célunk közös, ezért tartsunk össze. A pincérnő megnyugtatott bennünket (már értem a mély dekoltázs stratégiai elterelő okát), hogy rögtön utána néz, mi zajlik a konyhában, és hogy jelenleg melyik főzési fázisban tart a levesünk. Eközben kinéztem magamnak egy csirkesalátát, és csak bízni tudtam benne, hogy nem most vágják le a jószágot. A leves időközben megérkezett, ehető kategória volt, de az egy órás gyümölcsérlelés végett, fenségesebb ízre számítottunk.

A salátámra, aminek elkészítési ideje még egy vak ember életéből is maximum 10 percet vesz el, ismételten időtlen ideig kellett várni. Az előzőkből okulván próbáltam nyugtatni magam, hogy ez a mi nemes javunkra szolgál, és esetleg valami biokertben szedegeti a földből a friss zöldséget Joli néni. A többi leadott rendelésről ne is beszéljünk, mert annak se híre se hamva nem volt. Többször is a csevely központi témája lett, hogy esetleg elhagyjuk a süllyedő hajót, de hajtott minket az éhség, amúgy meg roppant mód szeretjük a kihívásokat.
Aztán végre, valahára, megjött... azért az ember nem véletlen nem megy eldugott, sarki, sötét kifőzdébe, ahol nem tudják garantálni az emésztésre jótékonyan ható élelmiszer előállítását, valamint annak megfelelő elkészítését, s tálalását. És most kérem, megpróbálom körülírni, hogyan is festett az elém táruló látvány.

Az ember azért ilyen helyen, ennyiért, számítana valami szép, guszta dologra. A rendelésem, úgy festett, mintha a maradékokat valaki fogta volna, és beleöntötte volna egy tányérba, hogy "nesze bszdmeg, egyé". Szakácsunkban a szépérzék minimális csíráját sem véltem felfedezni...hogy a salátám zöldből barnába vegyülő szélecskéit ne is említsem. De a csúcspont csak ezek után jött, amikor felfedezni véltem a tányérom szélén, saccra jó pár napos, rászáradt kajamaradékot. Gondoltam akkor játszunk megint, és találjuk ki a forrást, hogy vajon mi lehetett az, ki ette, mikor és melyik asztalnál. Ezen a ponton már biztos voltam benne, hogy a nyálcsorgató ételem nem fog a gyomromba kerülni. De igazán biztos csak akkor voltam benne, amikor észrevettem, hogy a tányéromon ujjlenyomat sorminta van. Elég sok és sűrű. Mondhatnám úgy is, hogy egy komplett FBI adatbázis ki lehetett volna hozni belőle. Szóltam is a többieknek, hogy a jobb széle még tiszta,van egy kis hely és mindenki nyomja oda a hüvelykujját. Nade, ami sok, az sok, ahogy mondani szokás, sőt, ez már itt, halmozottan érvényes volt. Amúgy is kissé frusztráltak voltunk a belépés óta, ezért a kedves ismerősömnél pattant az a bizonyos cérna, és kikelve magából, reklamálást zúdított a személyzetre. Na ekkor aztán jött minden... Amit teljes mértékben jogosnak tartok. Természetesen viszonzásul kaptunk sok-sok bocsánatot, meg elnézést, meg az eddigi (kevés) fogyasztott dolgokra az étterem vendégei voltunk, de ismerősöm ragaszkodott hozzá, hogy jó polgár lévén, amit megettünk, az fizessük ki, de véleményem szerint ez inkább egy fricska volt, hogy nem kell nekünk ingyen a szaros kajátok, amúgy meg bekaphatjátok.

Ez annyira maradandó élmény volt számunkra, hogy azóta is emlegetjük ama mondatot, hogy "Éhes vagyok, nem megyünk Pizza Hut-ba?"