Ez azért rossz, mert általában nem tudom maradéktalanul élvezni a természet lágy ölét, ugyanis holt fix, hogy egyrészt: kiszúrok egy olyan egyedet, amit rajtam kívül senki nem lát, sőt, talán még ott sincs. Bőszen állítom, hogy az északi fal jobb csücskében bizony megbúvik egy kis fekete paca, ami tuti, hogy nem a házfal cirádája. És ha már kiszúrtam, FBI-os módjára nyomon kell követni. Legfőképp azért, hogy a köztünk lévő táv, véletlen se csökkenjen. Ezért van az, hogy a jobb szememmel mindig gyanúsan rásandítok, hogy mennyit mozdult el a helyéről. Ha ezt 10 percenként megteszem, talán matematikailag ki tudom számítani, mikor ér el hozzám. Akkor viszont költözök a kert másik pontjába.

Másrészt: ha kint vagyok a friss levegőn, nem tudok 15 percig nyugton ülni, mert valami cseszett repülő szarság betalál. Ilyekor pedig gyorsabb vagyok, mint egy afrikai futó. Ha kell, körbefutom az egész rohadt település, nem számít ha menekülni kell. Többnyire én vagyok ilyenkor a központban, értsd: mosolyt varázsolok az emberek arcára, ahogy rángógörccsel dobok egy hullámot, vagy éppen ebéd közben hirtelen felpattanva, befutok a szőlősbe. Vagy, nyáron a hullámzó Balatonban képes vagyok minden fizikai törvényt megcáfolni, miszerint igenis elég nagy sebességgel lehet futni a vízben, ha az életemről van szó, pl. futni egy szitakötő elől. De legalább edzett leszek egy cápatámadás alkalmával.

 

Elmesélném az egyik storymat, amikor is élet-halál harcot vívtam egy sáskával a belváros 4ik emeletén. Kicsit hosszú lesz, de a lényeg mindig a részletekben rejlik…

 

Egy esős nyári napon történt, mikor is készültem bezárni a bejárati ajtó feletti ablakot. Mikor épp csuktam be, fülem hallójárata egy furcsa hangra lett figyelmes. Hallottam, amint a művirág zizeg… namármost, egyből elkúszott tudatomig, miszerint a művirágok nem bocsátanak ki semmilyen hangot, maguktól. Bal orcámat lassan, óvatosan fordítottam oldalra, és ekkor láttam meg a takonyzöld, mamut nagyságú sáskát. (még most is kiráz a hideg) A „Jézusom!” felkiáltás után rekordidő alatt jutottam el a szobáig, szerintem 1-2 parketta darabot is felszedtem menet közben. Bunkerben bent, ajtó zárva! Eddig oké, de mi lesz reggel? Hogy fogok kimenni? Hogy fogom elhagyni a süllyedő hajót annak tudatában, hogy egy kurva nagy szörny, kint legeli a művirágomat?? Ez így nem lesz jó, gondoltam. A helyzetet az is nehezítette, hogy este 10 óra volt. Kit hívjak segítségül, aki megment?…mire jó a szomszéd, ha nem arra, hogy S.O.S helyzetben segítsen nekem. No igen ám, de ki is kell jutni a halálzónából valahogy… fogtam a telefonom, és remegő kézzel kinyitottam a szobaajtót. Úgy járt a szemem le-föl, mint valami pszichopatának, a hideg egyfolytában rázott, tisztára olyan volt, mint egy horrorfilmben, már csak a zenei aláfestés hiányzott. Itt meg kell jegyezzem, hogy valóban így éreztem, ugyanis valóban szó szerint ráz a hideg az ilyenektől. Tehát, tünde szemem látta, hogy az Armageddon Zöld Szolgája, még nem hagyta el bázishelyét, ami azért volt jó, mert ugye tudtam hol van az ellenség. Viszont, azért volt kedvezőtlen, mert az egyetlen menekülési útvonal mellett helyezkedett el. Kiugorhattam volna a 4ikről is, de azt túl drasztikusnak véltem, ezért maradt A) terv. Bal kezemben a telefonnal lassan, óvatosan, odalépkedtem az ajtóhoz, majd szemmel tartva az állatot próbáltam minél gyorsabban kinyitni az ajtót, de nem ment!! 2 zár található a nyílászárón, az egyiket sikerült kinyitnom, de frászban konstatáltam, hogy valami nem stimmel, ugyanis mégsem nyílik az ajtó! A pánik gyötrő liánja kúszott egyre fölfelé ahogy rángattam, és már azon voltam, hogy tokostul tépem ki az ajtót a helyéről, ha nem sikerül kinyitnom. Rohadt egy érzés ez…nem nyílik, aminek nyílnia kell, közben pedig rémképek gyötörnek, hogy ez a sátán szülötte ráugrik a hátamra, ha nem vagyok elég gyors. Nagy nehezen végre sikerült kimenekülnöm a gangra. Nézegettem melyik szomszédnál égethetem le magam, hogy nem merek visszamenni a lakásba egy sáska miatt. Nem tudom mitől vezérelve, felhívtam telefonon az akkor barátomat.

Tudtam persze, hogy nem fog az éjszaka közepén missziót indítani, de valakivel kellett beszéljek. Remekül megnyugtatott, ugyanis közölte vele,: „Itt az idő, légy bátor!” Hát most nem minősítem milyen gondolatok cikáztak a fejemben, amikor ezt a fajta tanácsot kaptam… Magamra hagy a csatában, szép… jöhetett a B) verzió, az említett szomszédlátogatás. Bőszen figyeltem, hogy kinél tudnám elénekelni, hogy „Virágéknál ég a „lámpa”, ezért a közvetlen mellettem elhelyezkedő ajtón kopogtattam. Vázoltam mi a nagy problémám, és kértem, hogy amennyiben nem érez akkora fóbiát, mint én, legyen szíves nekem segíteni, hiszen ha elesett embertársunkon segítünk, minden bizonnyal egy lépéssel közelebb kerülünk a mennyországhoz. Mondta, hogy bár ő sem szereti ezeket, de legyen, megnézi. Természetesen kellett valami harci fegyver, ami az Ő esetében egy hajlakkból és egy fakanálból állt. A fakanalat annyira nem értettem.. el akarja verni a seggét vele? Mindegy, ha segít, és tudja használni, felőlem egy vibrátort is hozhat. Belopózott az előszobába, és elkezdte vizslatni a helyet. Természetesen a sáskám már elmozdult az eredeti helyéről, nade hova…ez volt a kérdés… Nem lakom dzsungelben, ezért a terepszín sem nyújtott neki sok segítséget, viszont egyszerűen nyoma veszett… negyed óra után föladta a szomszédom, mondván, nem találja. Belül élt bennem a kép, hogy megfogom a nyakát, majd elkezdem fojtogatni, hogy márpedig addig nem lép ki az ajtón, míg nem likvidálja a szörnyet. Aztán eszembe jutott, hogy elég ciki lenne, ha egy sáska miatt embert ölnék, ezért útjára engedtem. De mi lesz most??? Kérdeztem magamban. Az idő lassan közelített a 11 órához, én meg kint strázsáltam a gangon egy kurva telefonnal. Vártam, hogy megszálljon az ihlet. Mivel a tűzoltókat nem volt pofám kihívni, ezért gyorsan lepörgettem magamban, hogy melyik emeletet vehetném célba.

 

Heuréka! Kettővel alattunk volt valaki, akit régóta ismertem, és biztos voltam benne, hogy segíteni fog, ha otthon van. Tudom, hogy 9 után nem illik zargatni senkit, de ha az életünkről van szó, nincs törvény, csak a túlélés. Lementem, bekopogtam, majdan vázoltam helyzetem, hogy lehet most komplett idiótának néznek, de van egy sáska a lakásban, és a „két dudás nem fér meg egy csárdában” mondás végett, vagy ő, vagy én. Mivel én fizetem a rezsit, ezért jobban láttam őt kitenni. Azt mondták semmi probléma, megoldják. Előkerült egy munkáskesztyű, egy kémialaboros csipesz, valamint egy üvegcse, mondván, hogy jó vacsora lesz a teknősüknek. Mondom jah, ez akkora példány, hogy 3 hónapig elél majd rajta. A titkos felderítő csapat felfegyverkezve megérkezett a helyszínre. Mondanom sem kell, hogy se híre se hamva nem volt a háziállatomnak, ezért vad radarozásba kezdtek. Én persze az ajtó réséből lestem a fejleményeket, gondoltam ők keressék bent, én majd őrt állok, kint,  hiszen valakinek azt is kell. Mialatt elduruzsoltam egy miatyánkot, közöltem velük, miszerint addig nem szívesen engedem ki őket, míg nincs meg az állat. Szerintem beletelt vagy negyed órába, míg végül megtalálták a szörnyszülöttet, és innentől már sima ügy volt, üvegbe vele, mission: completed. Nem búcsúztam el Tőle… de még egy kerek hónapig árgus szemekkel néztem a csörgő-zörgő művirágot, hogy nincs e rajta valami. Statisztikailag eléggé lehetetlennek tűnt, hogy ugyanide, ugyanilyen állat bereppenjen, de hát, az ördög nem alszik…és a fóbiám sem..ja, és a művirágot később kidobtam a büdös francba...