Igazából fingom sincs manapság, hogy megy, de az én hamvas általános iskolai gyermekkoromban az dívott, hogy a gyereket leadták a napközibe. Iskola utáni kölyök-megörző, ha úgy tetszik. Hála a magasságosnak, nem sokáig élvezhettem ennek frenetikus gyönyöreit, viszont, amit ott töltöttem, mindenképp maradandó volt; negatív irányba persze.

Emlékszem, az akkori napközis felvigyázónk, egy ss tiszt leszármazottja volt, egy vén pina, akit Gizella néninek hívtak. Már akkor a 60 és a halál közti mezsgyén tengett. Szinte mindennap ugyanabban a fikazöld szerelésében volt; néha nap váltogatván az alatta lévő népviseleti blúzt.
El kellett viseljük minden kicseszett délután, ahogy elbújik a régi, böszme szekrénye mögött, amire ha csak ránéztél, érezted a földbedöngölő súlyát. A szeánsz alatt beköltözött a bunkerjébe, ahol egy órán keresztül nyammogta a fekete retkét, mi meg szagolhattuk azt az orrfacsaró bűzt, ami belőle áradt. Az, hogy ezen kívül mi mást csinált még az odvában, nem tudom, de talán jobb is így..

Míg ő eme rettenettel tömte magát, remek játékot talált ki nekünk. Ugye mindenkinek megvan a szórakozás azon formája, amikor egy körben táncol mindenki, mint valami ősi törzs extázisban úszó tagjai, aztán a kör közepére bebaszarinanak valakit, akinek egy magánszámot kell prezentálnia. Ha kellően kirázta magából a szart is, akkor választ egy új főhőst, aki felváltja. Namármost, hasonló szisztéma szerint ment a napközis "míg én zabálom a retkemet, ti kussoljatok" címen futó, kötelező ifjúsági elfoglaltság; azzal a különbséggel, hogy ennek tulajdonképpen az inverzét kellett gyakoroljuk. Ez nem volt más, mint a : Csend Király.  Már csak a neve is sejtetni véli, hogy nem ez volt a legelmésebb, legkreatívabb játék. Pláne egy gyereknek. A játékszabály a következő volt: csend és hullaszag, mondhatnám. Befogott pofával, síri csendben kellett ülnöd a helyeden, kézfejeidet szigorúan katonás rendben egymás mellé helyezvén a padon. Majdan, a Rózsi féle bulivonat első szereplője, kiválasztva a megfelelő egyedet, odasurrant ravaszul a másik mellé, méltóságteljesen meghajolt, de úgy, hogy közben majd összeszarta magát, mintegy tiszteletet adván a másiknak, amiért ily' csodálatosan szépen ült. A kiválasztott, az őstehetség, mátrixunk Neoja ezután felállt, és fűzte tovább a gyöngysort. Ez, egészen addig ment, míg kedves Gizella nénink be nem fejezte veretes uzsonnáját.
Bátran mondhatom erre a játékra, hogy merész, leleményes, kreatív! Hiába, Gizike méltán hagyott valamit az utókornak!

Másik fejlövése, evés után lépett életbe, amit ravaszul összekötött a szellőztetéssel, ami, hát valljuk be, ránk fért.. Kitárta az ablakokat, beárasztva ezzel a tavasz féktelen illatát; félretolatta velünk a berendezést, és feltette lemezen Kovács Kati: Ó mami című, remekbeszabott, örökzöld slágerét. Hogy füleitek ne maradjanak ki eme páratlan, örömittas hanjegyekből, meghallgatható, itt:

Ám, a kábáré még csak eztán folytatódott. Körbe kellett lépdelnünk a zenére, miközben karunkat az egekbe emelvén jobbra, majdan balra kornyadoztunk, mint a szellő rázta virágszálak. Mindeközben közösen, együtt kántáltuk Kovács Kari sorait. Mit ne mondjak, remek zártosztályos diakép lehettünk, ahogy mászkálunk körbe-körbe, mint egy csapat elbaszott zombi, akik az ókori táncdalfesztivál egyik kiválóságát kántálják, kezükkel pantomim S.o.S jeleket mutatván, megspékelve a vezérünkkel, az osztály főorvosával, egy fos-zöldbe öltözött ,retekzabáló némberrel a kör közepén.

Ha az idő úgy kedvezett, délután kimentünk a közeli játszótérre. Ne gondoljátok, hogy volt lehetőségünk egyből megrohamozni a hintát, vagy mászókát. Az őrnagy parancsba adta, hogy fussunk 446+1 kört a tér körül, és kiabáljuk, hogy " Fut a Pest!" Gyermekkori megaláztatásaink, itt kezdődtek. Az élet viszont volt olyan kegyes, és megbosszulta ezt, még ha csak részlegesen is. Történt ugyanis, hogy a vezérdalunkat üvöltvén, Gizi néninek a torkán akadt, egy arra pihe könnyen szálló, fehér szöszmösz. Oly annyira sikerült neki letüdőznie, hogy még a citromos flaskájába csomagolt teájával sem sikerült leöblítenie. Mondhatnám, kurvára cigányútra ment. Azonban a jó katona sosem adja fel, így hát orcája elé emelvén egy hófehér papírzsebkendőt, tovább kántálta indulónkat.

Mikor már azt hihetnénk, hogy az előbújó hajcsár személyisége nyugovóra tért, búsan konstatáltuk, hogy van még hova... A borzalmak sora az ebédlőben folytatódott. Köztudott, hogy az embernek, pláne a gyereknek, nem ízlik minden. A szülő ilyenkor kísérletet tesz arra, hogy rávegye a kölyköt, legalább egy pár kanállal toljon be az arcába, de a 3. próbálkozás után mégiscsak lengetni kezdi azt a bizonyos fehér zászlót. De nem Gizi. Mint egy smasszer, nájlonharisnyája susogó hangjával karöltve járta végig az asztalokat, és tuszkolta belénk a kaját. Nem volt rest egy Csomolungma nagyságú hegyet kikanalazni az undorító ételből, és a szájunkba nyomni. Ez rettentő! Gyűlöltem a tarhonyát. Már a szagai is láthatatlan fojtogató kézként markolászta torkomat, ezzel irtózatos hányingert okozván testemnek. Erre jön a vén-nőegylet ezredese, és benyomja a számba; hogy a helyzet megalázó mivoltáról, miszerint úgy etetnek, mint egy 3 évest, ne is beszéljek. Na látjátok, ezek okozzák a maradandó sérüléseket, amiket kilós teherként cipelünk magunkkal.
Azóta sem ettem tarhonyát....