Meddő királyné, serényen kötögetett,
De az anyag valami ócska, kínai szar lehetett,
Mert a BURDA-t bő nyállal tovább lapozta,
A baljával meg ippeg az inast pofozta,
Mikor a tű átsiklott a félkész gatyán,
Az meg körbetekeredett a nagy, vaskos nyakán,
A tűt az ujjába vágta; na ez az, ami hatott,
S Hófehérke végre, megszületett legott.
 
Ámde történt egyszer, sajnálatos dráma,
A királyné hamar elpatkolt; s úgy szól a fáma,
Ura a király, nőül vett egy új rimát,
Egy gonosz, egoista, klimaxos picsát.
 
Az albínó gyermeknek szarul ment a sora,
Mert a vén csajt igencsak dühítette a saját kora,
Hiába kente hát kecskeszarral pofáját,
És hívatta át mérföldekről a kedvenc kofáját,
Szottyadt arcán nem segített semmilyen kence,
És ippeg már az orvosi szikét egyre csak fente,
Mikor rájött, mi is az, ami végre segíthetne.
 
Varázstükröt vajákolt magának a némber,
A szép szavak kívánalma többé nem lesz kényszer,
Nem kell már ide a minden esti rinya,
Mert a tükör mondja: „Te vagy a legszebb pina!”
Minden egyes nappal nagyobb lett a képe,
Ő akart lenni a dizni város szépe,
Ura kielégíteni már őt sohasem tudta,
Így inkább a cseléd, Kismariskát dugta.
 
Ámde történt egyszer, egy derűs reggelen,
hogy lépdelt a tükörhöz, meztelen nesztelen
és még nem is sejtette szegény pára,
hogy ma a negédes szavakra ugyan hiába várna,
és olyat kapna, ami kurvára fájna.
 
A tükör csak őszinte volt, ahogy azt kellett,
De a spiné lelke nem bírta, a nagy arca mellett,
Mert már nem ő volt, akit a szépség fogalma ellett.
 
Mérges lett a mostoha, vérnyomása szökkent,
Ha engem kérdeztek, egy kicsit be is pöccent,
Nekirontott a Vad; felfújt, piros fejjel,
S leköpte a tükröt, egy jó nagy adag slejmmel.
Pedig, ha tudta volna, és van egy kis agya,
És nem lóg szemébe örökké a hülye haja,
Látta volna, nem számít, hogy sokkal szebb a "lánya",
Mert Hófehérke hót sötét, és ezt ő nem is vágta.
 
Innentől lesz izgalmas a bárgyú, fiktív sztori,
Mert támadásba lendül ez a kiélt, aljas boszi,
És a maradék életét a hülye azzal tölti,
Hogy a pénzt, ”lánya” megölésére költi.
 
Hófehérke kedves volt, egy naiv, őszinte angyal,
Ráadásul rendelkezett, pöpec operaénekes hanggal,
A madarakhoz sosem kellett színes szakkatalógus,
Mert, mint kiderült, ő egy kis perverz ornitológus.
Tipikus esete volt ő, a tipikus csajnak,
Csupa báj és kellem, de nincs helye az agynak,
Realista lennék csak, ezért nem kímélem,
De attól még a gyilkolást, én is elítélem.
 
De nem ő, ki hideg szívvel, gyűlölt bosszút forralt,
És egész nap járkált, fennhordott, gőgös orral,
Ám ölni még gyáva volt, ezért megkért egy mácsót,
Hogy tegye meg helyette, mert ő mossa a kácsót.
Parancsolt tehát a vadásznak tüstént,
És kavart kettőt a boszorkány üstjén,
Szervdonor lesz a csaj, lehet lesz rá vevő,
Hófehért megölni, nyílpityut tüstén elő!
Lelke csak akkor nyugodhat meg újra,
Ha a csaj szívét, díszdekorba nyújtja.
 
Elcsalta tehát a vadász kedves szóval,
Elindultak a susnáysba egy szép, telivér lóval,
„Jer velem gyermekem, ejtünk egy pár vadat,
De ígérem, te leszel, a legfinomabb falat!”
 
Emígyen ment vele Hófehér a vadba,
de persze a történet, itt önmagát adja,
hogy a zöldellő erdő apraja-nagyja,
ninjaként verte el a vadászt a faszba.
 
(Ez persze nem igaz, csak fel akartam dobni,
Hogy izgalmasabban tudjam ezt a sztorit hozni)
 
Ujja a ravaszon, az erdő idegesen várta,
Hogy a vadász őrülten azt kiáltsa: Spárta!
És juttassa Hófehér szívébe a nyilat,
Kinek véréből a banya, nagy kortyokat ihat.
Azonban a vadásznak megremegett keze,
Verejték lepte el, s átizzadt a meze,
Mert nem vitte rá lelke, hogy ez tegye.
 
Eztán szólott a vadász nagy serényen:
„A mostohád gyűlöl, igen keményen,
Egy bolond nő az, ki addig nem nyugszik,
Míg a szíved, egy szelencébe nem ugrik!”
Megijedt Hófehér, de nem tudta mit tegyen,
Egyre csak toporzékolt, fent a magas hegyen,
Kellett már valaki, aki jól elverje,
Végül a vadász, pofonnal rakta helyre.
 
„Figyelj rám te balga, hagyd most a hisztit,
Itt ez a feles, ezt gyorsan idd ki,
S indulj neki, ez az út, a tisztásra visz ki!”
A vadász nagy sietve koppintotta fejtőn,
S Hófehér nagy svunggal, megindult a lejtőn.
 
Ott állt az erdőben, még ravaszon a keze,
Erre készült gonoszul, úgy, egy jó hete,
De üres kézzel már, sosem térhet vissza,
Mert a pszichopata, majd az ő vérét issza.
Prédául ejtett egy hatalmas szívű vadat,
Letörölte magáról a fekete sarat,
S csak reménykedett, hogy ma sikert arat.
 
Eközben Hófehér árkon-bokron futott,
Hogy mi elől, erről ő maga sem sokat tudott,
De fejvesztve szedte talpa a puha avart-utat,
Rémülten keresve ösvényt, mely célirányt mutat.
Mikor már egész testét ellepte az izzadság,
Mint aki egész nap egy 20 fős legénységet hág,
Megpillantott a távolban egy fénylő ablakot,
S biztos volt benne, hogy este fejet hajthat ott.
 
Mikor odaért a viskóhoz, döbbenve csodálta,
S a méretről alkotott képével ezt, konstatálta,
És rájött, hogy kurvára nem ez az álma.
Mogyorónyi ajtón, nagy segge be sem fér,
A berendezés kicsi, és kimondhatatlanul gyér,
Túlzottan puritán, túlzottan büdös,
Hófehér valljuk be, jogosan volt dühös.