- Te Karcsi, elgondókodtam valamin! – mondta, a likacsos atlétában, lapátjára támaszkodó köpcös fazon.
- Sanyikám, te inkább ne gondolkoggyá’ gordiuszi magasságokban, jóvan? Annak sosem lesz jó vége. Inkább markold meg a szerszámod, oszt’ dolgozzá’ tovább.
- Markolom én, ehunvanni! – mondta hörgőn vihogva Sanyi, miközben csípőjét előretolva, jobbjával megmarkolta farkát.
Karcsi az égre meresztette puffadt szemeit, majd kimérten sóhajtott egy kiadósat.
- Sanyikám, te olyan eccerű’ vagy baszod, mint a kettes legó. Na, munkálkodjá’ tovább. Így sosem végzünk. Pedig az asszony asszondta, hogy jó lenne, ha időben érnék haza, mer’ ma a kedvencemet csinálja, citromos becsinált-pacalt. Fú, te Sanyi, ha etté’ mán finomat… Igaz, hogy az asszony nem egy méripoppinsz, de főzni, azt tud baszod. Olyan ízes, zaftos becsináltat csinál, hogy magad alá hugyoznál, ha megkóstolnád, én mondom!
- Becsinált? Hát, ez nem hangzik túl csiklandóan. – mondta Sanyi, miközben ujjaival megvakarta zsíros fejtetőjét.
- Az nem csiklandó, hanem ínycsiklandó, baszod! Hát rád semmi sem ragadt abban a kurva iskolában? Jártá’ te egyáltalán oda? Vagy tudod, mit, ne is válaszolj! Te még életedben egy könyvet sem fogtál a kezedbe.
Sanyi ekkor ismét belecsapott hiénaszerű vihogásába, Karcsi elé tárva hézagos fogsorát.
- Há’ dehogynem Karesz! Tudod, múltkó’ óvastam aztat a lapot, no, melyik is vót… segítccsé má’ Karesz, tudod, aminek a borítóján egy nő volt eeekkora dudákkal – vigyorgott Sanyi, miközben gyászkeretes körmökbe végződő ujjaiból, két, méretes kosarat formált.
Karcsi belevágta ásóját a kemény földben.
- Sanyi, baszod! Te a Csöcsös Teheneket nevezed intellektüell olvasmánynak? – mondta csigaszerűen nyakát nyújtva Karcsi. De mi a lófaszt is várnék egy olyan embertől, aki a keresztrejtvény kockákat színezgeti, hátha előbukkan belőle valami elbaszott váldizni figura. Mond neked valamit eggyátalán az a név, hogy Hemingvéj? He?
Sanyi összeráncolta dús, fekete szemöldökét, homloka közepibe összegyűjt ráncai halmokban redőztek, annyira gondolkodott.
- Megvan! – mondta Sanyi örömittasan, miközben csettintett egyet nyelvével.
- Ő volt az a pecás ürge!
-  Pecás? – Karcsi szeme úgy kikerekedett, hogy majd’ elpattantak látóidegei.
- Jézushamujaéleggyenenújra… Tudod mit Sanyikám, inkább ne-szólalj-meg. Olyan éktelen faszságokat beszész itten nekem össze vissza, hogy a pofámról leég a bőr, pedig csak ketten vagyunk. Pecás…. Apád fasza a pecás, az… te észtócsa, te..- dünnyögte Karesz, s izzad tenyerével megmarkolva lapátját, újra belemártotta a fekete földbe.

Egy falatnyi csend után, Sanyi kezében megállt a munka, s révetegen, üveges szemmel bámult a messzeségbe, miközben jobb mutatóujjával lelkesen térképezte hatalmas orrlikát.
- Sanyi baszod! Te mi a kóchengereslófaszt csinász? Há’ minjjá ideokádok a gumicsizmámra! De ha már ott jársz, leszelszíves felnyúlni könyékig, és az orrodon keresztül likvidálni a maradék agyad!
Sanyi borostás, pufók arcát elöntötte a halvány pír, majd kezét szégyenteljesen leengedve, keki-zöld kantáros nadrágjába kente orrhordalékát.
- És most már álljá’ neki dógozni. Legalább valami hasznodat vegyem má’- morogta Karesz.

Sanyi belemélyesztette a termőtalajba szerszámát, jobb lábával fájdalmas sóhajok közepette rálépett a lapát élére, majd egy jókora adag földet hány, a már meglévő halomra.

Egy darabig csöndben munkálkodtak, csak a varjak sátáni károgása, valamint a nap égető perzselése hallatszott.
Sanyi a hatodik földkupac lapátolása után megállt, letörölte homloka ráncaiba beékelődő izzadságcsíkokat, majd fújt egy borgőzöset.  A mellkasát beterítő göndör, fekete drótszőrén úgy csillogott a verejték, mint fekete gyémánton a durvára zúzott ezüstpor.
- Te Karesz, errő’ a kurva melegről, tudod mi jutott eszembe? 
- Sanyikám… bele se kezdj…
De Sanyi mintha nem is hallotta volna, tovább folytatta:
- Tudod, az a hülye tag, az a hogyishíjják… Ikera, vagy Ikea… na mindeggy, szóval az a pancser, aki repkedett össze-vissza az enyvezett szárnyaival, oszt’ megszívta – horkantotta Sanyi, majd megint disznószerű, vad röhögésben tört ki. 
Karcsi vállai előregörnyedtek, feje előrebicsaklott; úgy festett, mint egy jó adag piskóta, ami összeszottyadt a sütőben.
- Sanyi…te szarrá fent észkasza! Hát  menten leszakad a herém olyan baromságokat beszélsz itten! Az nem Ikea, baszod, hanem Ikarosz! És nem enyvet, hanem viaszt használt, te kibaszott, izzadt barbár ork!
Sanyi csak nem hagyta abba a röhögést, szemlátomást még jobban mulattatta Karcsi egyre vörösödő feje.
- És mi lett ezze’ az I-KA-ROSSZA’? – tagolta Sanyi, bár a röhögéstől beszélni nem bírt.
- Óóó, hogy basználak pofán te idióta, korlátolt flepnis! Csodálkozom, hogy egyáltalán képes vagy az életre és nem csak vegetász’ itt nekem! Közel repűt a Naphoz! Vágod? Kápíse? És megolvadt a viasz, ezé’ belezuhant szerencsétlen a tengerbe! De tuggya a rosseb, minek magyarázok én egyáltalán egy ilyen korlátolt baromnak!
Sanyi ekkor már a térdét verte, extázisba fajuló vad röfögése pedig túlharsogta a hitchcocki varjakat.
- Te… te Ka… Karesz.. – mondta Sanyi, aki alig jutott oxigénhez, hogy kiköpje ezt a szót.
- Hát ez marha vicces vót! – folytatta, majd mindkét keze fejével törölgetni kezdte könnyes szemét.
- Vicces… vicces… majd meglássuk, hogy kibaszott fakutyaként röhögsz-e akkor is, ha beléd állítom ezt a kurva ásót, te ősbunkó, te!
Karesz köpött egy jó hegyeset, majd úgy beletaszajtotta lapátját a kérges földbe, hogy attól zengett az egész puszta.

A magányos oszlopon egy kopottas, rozsdás tábla állt, mely félig megadva magát, bánatosan lifegett a tikkasztó zónában.
„Ásatási terület”