Megent utaztam egy kicsit... Úgy voltam vele, hogy hátha a mizantróp lelkem valami jobb helyre kerül.
Csalódtam.
Megint.
És ismét szar látvány voltam.
Ott sertepertéltem a vályogházam hűvös falai előtt, seggem csak úgy rengett belé. Épp vajat köpültem; hosszú hajfonatom, mint a kígyó, tekergett vaskos nyakam körül. Megmondom őszintén, nehezen vettem rá magam, hogy közelebbről szemügyre vegyem „alteregómat”. Messziről is sok(k) volt. Míg a köpülő jobbom hevesen le-föl járt - minden bizonnyal kihasználtam eme tehetségemet minden élethelyzetben-, addig balommal fát hasogattam. Ejj, mi voltam én, Brünhilda a viking asszonyság? Kölök persze vót megint, vagy öt, és csak reméltem, hogy most nagyobb arányban lesz azok száma, akik fejére nem kell semmit ráhúznom. Volt 2 kicsit, meg három nagyobb golyó. A nagyobbik fiú vihogva vakarta serkenő bajszát, mikor a 100 decibeles orgánumommal rájakiáltottam, hogy takarodjon még fát szedni.
Aztán egyszer csak feltűnt a szomszéd, Szergej. Csapzott haját, mintha turbina fútta volna, szálldosott a világba. Fekete borostája meg csak sercegett, mikor cserzett kezével végigsimította. Egyenesen felém indult. Nah, mondtam magamnak, erre kíváncsi vagyok. Abban biztos voltam, hogy nem egy József Attila verset fog elköhögni nekem. A "Lófasz" felkiáltás után, lecsapta a lócára megkopott birkabőr tarisznyáját, mire én erős tájszólással, az udvari etikett totális hiányának tükrében utasítottam, hogy azonnal helyezze át máshová. Eztán frecsegő nyálával apró pöttyöket varázsolva felhevült pozsgáimra, elkurjantotta magát, hogy "De Bözsi, hírem van, no!" Mielőtt belevágott volna mondandójába, a kisebbik fiút, Ivánkát, mellbe dobtam egy, a lábamnál heverő vaskos fahasábbal, mondván, ne hangoskodjon. Mondtam ezt üvöltve, pusztán anyai szeretetből. Szergej izgatottan mesélte, hogy végre, hivatalosan is megalakult a SÍH (Szergej Íjász Horda), ami azért jó, mert majdan róják a földeket feszt, és miközben seggüket finoman dörzsöli nyergük, büszkén lövik majd íjaikat a szélrózsa minden irányába. Mondanom sem kell, hogy a megböcsült SÍH, hatalmas számmal büszkélkedhetett, összesen 3 fővel. Ebből az egyik, maga Szergej, mint alapító tag és névadó. A második, legjobb barátja Bjorisz, ki fél szemére ugyan vak, mert a múltkori SÍH főpróba alatt, véletlen célt tévesztett az egyik íj, amit Iván - a harmadik tag-, lőtt ki magabiztosan. Amúgy Ivánról még azt kell tudni, hogy betegesen fél a lovaktól, ezért, Szergej beleegyezésével, öszvéren fog csatlakozni. A végén Szergej megemlítette, hogy magát, a SÍH szabályait pontokba szedte ugyan, de vagy nyócszor javította át, mert mindig talált benne valamit, amit változtatásra szorult. Ezen kívül, írt egy indulót is, mert egy igazi horda induló nélkül olyan, mint Szergej vélemény nélkül. Megköszörülte torkát, megmasszírozta dagadó ádámcsutkáját, majd sártól mocskos csízmáját a lóca sarkára támasztva, nekikezdett, mint egy bárd:
"Mi vagyunk a nemes SÍH,
Kiknek szeme sose rí.
Paripánkkal vágtatunk tova,
S bár hordánknak nincs sok foga,
De íjunk nemes, büszke és bátor,
Ez a SÍH, kiket semmi sem gátol!"
..sajnos azt már nem tudtam meg, hogy a cégbejegyzés után, mire jutottak..
(szerkesztői megjegyzés: a posztot meleg szeretettel ajánlanám, Szergej megihletőjének.)
