Az akciófilmek örök darabok úgymond. Szeretjük látni a nyers férfierőt, a jó kis bunyókat, a pörgős jeleneteket. Jobban mondva, szerettük… De nem sok új van a nap alatt, igaz? Mi sem mutatja ezt jobban, mint a sztereotíp vonások. S hogy mire is gondolok?

Itt van például a kiégett zsaru, aki maga volt az Isten, még mielőtt lepattant alkoholista lett. (mint Samantha) Ő rendszerint egyedül él, mert vagy A) kinyírták az egész családfáját az ükapáig felmenően – amiért később persze véres bosszút áll- vagy B) a felesége, aki persze olyan, mintha most lépett volna ki a playboy címlapjáról, elhagyta, pont azért, mert lepattant alkoholista lett. Azonban ne itassuk az egereket, mert a film végére, ahogy az lenni szokott, minden alkalommal egymásba szeretnek újra. Természetesen a sanyarú történések okozzák, hogy megint szerelemre lobban a szívük, mert tanuljuk meg, amelyik zsarunak van gyereke, felesége, nagyanyja, vagy aranyhörcsöge, az hót fix, hogy elrabolják, és meg is püfölik egy kicsit. Ezen megrázó cselekmények után viszont rendszerint az összemelegedés románcának lehetünk tanúi. Szinte sír a lelkem.

Ami még fontos információ emberünkről, hogy többnyire valami lepukkant legénylakásban él, a lehető legnagyobb ganéban, mert ez úgy pásszol a kemény férfiideál miliőbe. A következő fontos momentum a filmben, a világ legnagyobb terrortámadása, mikor a rosszfiú maga a sátán, aki a garázsban alágyújtott üst felett, kérges tenyerét összedörzsölvén szövögeti ördögi tervét, hogy leigázza a Földet, vagy legalább az emberiség 90%-át. Legjobb eszközök erre, például a 7 nyelven beszélő bombák, és a mesterséges intelligenciával ellátott mérges gázok. Persze lehetünk vele kicsit megértőek, mert minden bizonnyal elbaszott egy gyermekkora volt, s ezt, a filmek 70%-ban feltűnő PROFI személyiségelemzők is megmondhatják. Lenyűgöző teljesítmény számomra, ha egy szociopata elmebetegről megállapítják, hogy tulajdonképp utálja az embereket, és feltűnési vágyából kifolyólag, mindig nyomot hagy a kivéreztetett testeken, oder, azok közelében. Kedvenc idevágó mondatom: „ Játszik velünk. Egy profival állunk szemben”. Nos, 6számjegyű fizuért ennyire én is szívesen lennék okos. De haladjunk tovább… Eme rút gonosz ember likvidálására, csak egy ember képes, Ő. Ezt gyakran ötvözik az 56 évvel ezelőtti kemény, katonás múlttal, mert élete akkori periodusában Ő volt az, aki a legkeményebben nyeste a dzsungelt a hatalmas péniszalakú macsétájával, kígyómérget ivott reggeli tea helyett, és nasinak bekapott pár tűzhangyát. Mikor felkérik emberünket a haza megmentésére, mindig csodálkozó, orgazmusgyanús tekintettel nézem, hogy milyen faszán gyorsan ki lehet gyógyulni az alkoholizmus rút világából. Adhatnának tanácsot az utca emberének is, miként gyürkőzött meg oly’ gyorsan ezzel a feladattal.

 

Vagy Itt van az agyament szuperzsaru/vagy valamilyen titkos ügynök, aki annyira titkos, hogy még a saját tükörképét is letagadja. Az, hogy szükségünk van jó akciójelenetekre, az egy dolog. De némiképp erősen dörzsölik olykor a realitás határát, mikor egy százzal-gázzal suhanó repülőgépből indulván, egy helikopterre ugrik, pontosan elérve a kiszemelt érkezési pontot. Izmos jobbjával megkapaszkodva az ide-oda himbálózó gép egyik kiálló peremében, megpróbálja egy kézzel likvidálni a helikopter csoportjának mind a 26 tagját. Természetesen ez sikerül is. Hát nem ügyes? Azonban itt tovább rághatjuk a körmünket, mert a gép végzetes sebet kapott, ezért fennáll a betonba való landolás lehetősége. De nincs semmi veszve! A pittyegő hangok, a villogó piros-jelzések ellenére, azért még működik az az egy alkatrész, amivel kiküszöbölhető a végzetes becsapódás. Valamint, itt hívnám fel a figyelmet ama remek tulajdonságra, hogy a főhős, minden esetben maximálisan (túl)képzett. Értem én ezt úgy, hogy a fagyis-kocsitól kezdve, a harci tankon át, egészen az ipari repülőgépekig, mindent tud vezetni, ami vezethető. Be szép is ez!

És hát, azt meg aztán végképp ne feledjük el, hogy legyen szó zsaruról, veterán katonáról, vagy szoptató-telepen tenyésztett hipertitkos ügynökről, mindent túlélnek. Nem az a gondom, hogy nem földelik el a film végén, mert hát Ő a központi szereplő, nade az, hogy egy atombomba robbanás, két vállról indítható rakéta melltalálata, 15 vadászkésszúrás, és 23 golyózápor után, az egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány felszíni(!) sérülésük van. Egy kibaszott reggeli borotválkozás alkalmával több vért vesztenek, mint az egész film alatt, együttvéve. Fájdalomküszöbük igen erősen hatványozott, a cselekmények alatt szavukat nem lehet hallani. Csak egy pontnál tör elő belőlük a kín, mikor a filmben szereplő Nő (akit persze a film alatt meg is dugnak) lefertőtleníti a sebet. Csodálatos…

 

 

Hahh… hölgyeim! Egy jó ideje már itt van az új férfiideál! Recept: 20-40 kiló közti vegetáló állapot, frissen fésül, és snájdigul benyalt középhosszú haj, szerelmes langyi tekintet és gyermeteg mosoly. Hol van már az igazi férfi mintaképe? Az izomtól duzzadó, szexuálisan dzsuvás férfitest, a jó kis munkáskézzel, a markáns, kemény arcvonással, ami 4 napos borostával van meghintve… Ó Istenem… hát mi van veletek jányok? Miért olyan palira gerjedtek, akiről -messziről látván- , a zsebemben lévő 50-es feldobásával döntök el, hogy vajon nő-e vagy férfi? Miért jó az, ha a Béla-tornádó jöttekor, ő bújik a hátam mögé? És miért jó az, ha a másodlagos nemi jellegeknek még csak a csíráját sem vélem felfedezni az illetőben? Ugyan mitől lenne jó odabújni egy olyan palihoz, kinek eltörik a karja, ha véletlen ráfekszem az 50 kilómmal, és miért jó az, ha egy méretű, XXS-es pólót hordunk mind a ketten? Arról nem is beszélve, hogy ezeknek a tocsogó, penészvirágoknak a filmben való alakításuk egyszerűen lenyűgöző! Erős váltakozásnak lehetünk tanúi a fájdalmasan szerelmes és a kiskutya tekintet között. Néha szemgolyólyukat megnyomkodva ki is freccsen 1-2 könnycsepp, csak a tuti hatás kedvéért. Ehhez társul persze egy bárgyú történet is, mondjuk a most felkapott vámpír sztájl. Hun van már az Igazi vámpír méltó szerepe? A kemény, kegyetlen, köcsög, végtelenül gonosz forma? Helyette kapunk egy 18 éves ropit, aki meleg, mint a rezsó, és kisállatok vérét szopogatja mindennap, mert Ő az irgalmas Teréz-Drakula. Atya ég….

Vagy, a másik kedvencem az ámerikai filmek helyi bikája, aki az iskola – szintén langyi- hőse. Az előbb említett karakter és őközte mondjuk sok különbség nincs, tán csak annyi, hogy az előbbinek egy 20 fokkal magasabb a testhőmérséklete.

 

 

 

Nagyon szeressük, mert szeretünk nevetni. Szeretnénk. De a jó vicces dolgokat azért ne keverjük össze az oltári nagy faszságokkal, valamint azokkal a poénokkal, amik még a századforduló végén élték fénykorukat. Arról nem is beszélve, hogy egyfolytában kicsesznek velünk, mert a bemutatóban lelövik az összes poént, mind a 3-at. Úgyhogy, nagyon résen kell lennünk..

 

 

 

 

Most lehet én vagyok túlságosan antiszociális e téren, de rosszul vagyok tőlük. Egy igazi drámát jobban preferálok, sőt, szeretem is, de nem a szintén tökigrágott, végtelenül unalmas, semmitmondó történeteket. Beletolnak az arcunkba egy hercig fiút, meg egy nagy, teásfindzsa-baba szemű szőkeséget, aki ha meglátsz, már sírva fakadsz, mert annyira édi.

 

 

 

 

Ezek a filmek azok, amikről ugyan feltételezed, hogy a történet egy kalap szar, de a látvány miatt mégiscsak megveszed azt a pattogatott kukoricát, és beülsz megnézni. Aztán egy jó nagyot csalódsz, mert nemhogy nem ütik meg a mércét a várva várt effektek, de még a cselekmény is jóval szarabb, mint azt bármikor is remélted volna.

 

 

 

 

Egy filmnek nem kell über történet, nem kell giccsparádé, csilivili-csecse lófaszság, csak fantázia. De komolyan. Bár nem nagyon van már új a nap alatt, de azért mégiscsak léteznek olyan emberek, akik fejéből néhanap kipattan valami elképesztő ötlet, aminek megvalósítása mindenképp ötös osztályzatot érdemel. S ha már témában vagyok, mindenkinek ajánlanám az Ink nevezetű filmet, ami bár a főfonalat tekintve sablonos lehet, azonban mégis sikerült valami egészen új, és remek köntösbe rakni. A speckó effektszerű dologgal sem volt semmi probléma, sőt a film végén még el is agyaltál egy kicsit. Hazai mozik nem játszották, jó, ha 10 emberből egy ismeri. Vagy a most mozikban futó Eredet. Megrökönyödtem, hogy bírnak még jó filmet készíteni. Jók a színészek, jók a karakterek, kurva jó a story. És ami még fontos, jó az eleje a közepe, és a vége is. Mert valljuk be, gyakorta hangzik el ama mondat a szánkból, hogy „Jó vót, jó vót, de a vége el lett baszarintva. „

Esetleg még meg lehet lesni a kicsit szürrealisztikus érzetet keltő Gépészt is, Christian Bale főszereplésével. Akik szeretik a kicsit elvont filmeket, azoknak tetszeni fog.

 

Warning! Az egyszerű, csak effektekre élvező emberek, akiknek 2 cselekményszál követése egy időben gondot okoz, azok ne tekintsék meg az általam ajánlott filmeket.

Ámen!