Hideg volt a hajnal, a zúzmara ráfagyott a rollerre. Elnéztem egy darabig, miközben a szomorúság könnycsermelyt mart sovány arcomba és a szívemen egy sziklakert sarjadozott. Kénytelen vagyok földalattival menni a H&M-be! Mi lesz így velem!? - sóhajtottam fázósan, majd beszóltam Margit néninek a szomszédba: indulhatunk, mer' má' öt óra van.

Jobb lesz idejében érkezni,  mielőtt elviszik a Verszácsét.  Elhordják, mint a zsibbadt agyú cigó lomosok a szocreál foteleket a ház elől, secperc alatt. Bandukoltunk az úton, és féltünk. Rettegtünk, hogy nem jut öv. Margit néni azt mondta, ha az aranyláncos-szegecses, pink műanyag táskát nem veheti meg, ő a garázsban felakasztja magát. De előtte megnézi a Való Világot azért. Csak a miheztartás végett. Ha ott valaki pofátlanul beelőzi, és a műsorstruktúrában undorítóan hatásvadász módon már előtte felköti magát - mondjuk az a gyanús arab gyerek, az sanszos -  akkor elé ugrik a kombínónak. Vagy a kettes metrónak. De élni, azt egy percet se akar tovább. Ez a lényeg. Mondtam, hogy: helyes. Ne is. Minek.

Mikor megérkeztünk már tombolt a had. Egy egész divatéhes, vérengző sereg. Anyámat is felfedeztem vörös karszalaggal a sor legelején. Ekkor én is megijedtem. Ha ő beszabadul, elviszi az övet. Előlem! Vagy az ocelotmintás alsógatyákat. Ez a nő abban fog takarítani! Képes rá. Csak, hogy bosszantson. Odatolakodtam hát, és kilöktem a sorból. Margit néni segített arrébb rugdalni. Beálltunk a helyére, felvettük a vörös karszalagot, és néha a lábunkkal dobogva melegítettünk. Anyám feltápászkodott, kicsit csinálta a cirkuszt, de leöntötték egy pohár teával a többiek, és legott elhallgatott. Csakhogy. Ideje volt, hogy észhez térjen. Szégyent hoz itt rám a rikácsolásával. Margit néni is csak a fejét csóválta. Sajnos aki nem tud viselkedni, az elárulja, hogy magyar. Bárhol is van.

Mihelyst végre bejutottunk az első húsz fővel, Margit néni összecsapta a kezét: Ennyi szép holmit ő még egy helyen nem látott! Ízléses, ocelot-pálmafa-aranyfuksz-blondelkeret mintás csodálatos pólóingek, futtatott arany szegecsekkel sűrűn kivarrt műanyag dzsekik, és cigánygiccs rakáson. Először megilletődve csak sétálgatott a sorok között, minden finom plasztikanyagot óvatosan megérintve. De a Szombat Esti Láz elvetélt, eladóvá avanzsált táncosai odamambóztak és szóltak, vagy csacsacsázik vagy vásárol feszt, de száját nem tátja, az tilos! Margit néni alázatosan bólintott, majd leemelt egy strasszos műbőrminit és betipegett a próbafülkébe. Kiszólt,  hogy nézzem meg, ez csak pontom kilencvenezer, kettőt is kéne venni, egy M-es méretet az S-es mellé, ha meghízna esetleg. Mondtam: szuper. De nem érek rá. Kell nekem az alsógatyák tömege! Hat tucat, Vasarely-mintás, pöpecül seggemelős darab, meg egy nejlondzseki, amibe bazsarózsamintát álmodott a döglött tigrisek közepébe egy agyalágyult, komplexusos buzi. Kell!

A kanárisárga izzasztó dzsörzéruhában, immár enyhén betépve a túláztatott teától az eladókkal táncikált Margit néni, aztán minden átmenet nélkül és egészen hirtelen ötlettől vezérelve interjút készített az éppen arra battyogó Zoltánnal, aki kérdésre elárulta, főszerkesztő-helyettes egy internetes portálnál. Margit néni a mindig nála lévő diktafont egyik kezében egyensúlyozva, másikkal a rózsaszín flitteres-szegecses táskát gyömöszölve a kosarába érdeklődött, mi vajon a látogatás célja az üzletben ezen a korai órán?  Mert elképzelni se tudja.

"A tea miatt jöttem elsősorban. Igazi Örgréj. Ingyen adják, egy piros, kabbalista karszalaggal. A bolondnak is megéri. Cikksorozatot tervezünk egyébként arról, hogy a zsidók beszivárogtak a Hennes och Mauritzba és terjesztik az ármányos hókuszpókuszaikat a gyanútlan sorban állóknak! Piros kabbalaszalagjukat ráerőszakolva az igaz, katolikus szittyákra, módszeresen fertőzik a nemzetet. Most, hogy így belegondoltam, ennek egészen biztosan köze lehet az Ájemefhez is, akik szintén itt szaglásznak folyton a határon. Ha nincs, akkor majd lesz, ha azt írjuk. Ja, vettem egy  ocelotmintás, aranysújtásos mamuszt, gyűjtöm őket és csak úgy megtetszett. Ha már itt vagyok..." - válaszolt készségesen a lelkes Verszácse fan, felmutatva a bájos lábbelit, majd Margit nénit faképnél hagyva, üldözőbe vette a teát kínálgató, platformcipős gogotáncost.

Margit néni lesújtva jegyezte meg, hat fröccsöntött, hányásszín rózsagyűrűvel az ujján, hogy manapság mindenhol vannak smucig zugivók, akik H&M-be járnak korpitolni. Hová tart ez a világ!? Egy rohadt mamuszt vett, azt is csak úgy, polcról leemelve, unottan. "Látod fiam, ezért vagyunk a világ szégyene!! Ezért háromszázhúsz már az euró lassan! Mert nincs bennünk méltóság!" - és rávetette magát a fogason lévő zebramintás kezeslábasra, zokogva hosszan a szívéhez szorítva azt.

Az elkeseredett öreg hölgyet vigasztalgatva éreztem, árnyékot vet erre a csodálatos napra a lelketlenség. Mint valami vészjósló fergeteg, beborít minket. Ám a bal oldali polc mellett ekkor megcsillant valami és én lecsaptam végre a jól megérdemelt, görögmintás, üveggyémánt berakásos övemre, amit azonnal felcsatoltam. Hányta ám a szikrát a délelőtti napban, mint megannyi tűzcsóva!  "Beh szép! Istenem" - kiáltottam. És ekkor letérdeltem a mocskos padlóra, hogy csókolt leheljek rá. "Megvan! Megvan! Hát ezért érdemes volt megszületni! Ezért megérte!"  Könnyek között néztem fel Margit nénire, aki ekkor már meghatottan állt a kasszánál, egy utánfutónyi kacattal, és büszkén pihentette rajtam két vaksi szemét.  "Látod fiam, ha több ilyen rendes gyerek lenne, nem itt tartanánk, nem ötszáz lenne már a benzin!" - sóhajtotta. "Na de Margit néni, nem is tud vezetni..." - torpantam meg egy pillanatra a zokogásban.

"Az mindegy, fiam. Attól még felháborít" - foglalta össze a véleményét, majd a mászterkárdot odanyújtva a buta arcú, tetovált szemöldökű eladónak csöndben simogatta a karomat. 

A zsidók   - akik mindig, mindent elrontanak - ekkor sajnos megérkeztek. Egy beszívott eladó hozta magával őket - az apokalipszis gnóm lovasa - két szakállas biztonsági őr képében elénk citálta a Talmud gaz rabszolgáit. Rövid úton eltávolítottak bennünket a szentélyből, mert lejárt a negyedórás istentisztelet. Nem kell itt a pénzük se, csak tirhuljunk! - sziszegték. Kidobtak minket, mielőtt a kincseket kifizethettük volna.

Margit néni fennhangon zokogott a mocskos macskakövön, mintha egy szem fiát, akit a háborúban veszített el, most ismét kilőtték volna a gaz oroszok. Én meg sokkos állapotban néztem a seggemelős alsógatyákat, amiket kiragadtak gyönge kezemből és tudtam, ez a nap fekete csütörtökként vonul majd be a történelemkönyvekbe.

Az utcán az ájulás szélén álló idős hölgyet elárvultan támogatva vettem csak észre, hogy az öv a derekamon maradt. Felsikítva rámutattam, majd Margit néni könnyes-maszatos arcába kiáltottam: elloptam az övüket! Az enyém! Az enyém! De ő vigasztalhatatlan volt. Hiába ígértem, hogy felváltva hordhatjuk. Ő kapja majd meg minden szökőévben február 29-én... Nem és nem tudtam észhez téríteni.
Így miután körbetáncoltam a Vörösmarty teret, rábeszéltem, hogy ne is várjon a Való Világra. Minek. Késő este lesz annak vége. Éjszaka nincs kedve senkinek kimozdulni se. És lekísértem a Deákhoz, ahol éppen érkezett a metró.

Képek: Dívány.hu.